Kétszázegy éve, 1817. március 2-án született Nagyszalontán (ma Salonta, Románia) Arany János, a 19. század magyar költészetének központi alakja, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere.
Kétszázegy éve, 1817. március 2-án született Nagyszalontán (ma Salonta, Románia) Arany János, a 19. század magyar költészetének központi alakja, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere.
Az 1848–1849 évi forradalom, önvédelmi háború és szabadságharc történetében régóta kiemelkedő helyen szerepel Kossuth Lajos és Görgey Artúr kapcsolata – e két vezető eltérő személyisége és látásmódja sok vitát eredményezett a harcok során. A Kossuth által teremtett árulási mítosz miatt Görgeyt sokáig árulónak tekintették, ám mára e tézis a kutatások alapján megdőlt. Kettejük kapcsolatát jól szimbolizálja, hogy Görgey, a tehetséges katona egy év alatt lett az egyik legfontosabb tisztből a nemzet árulója. Az első részben megismerkedésük és kapcsolatuk kezdeti szakaszát követjük nyomon egészen 1848. október 11-ig. Külön figyelmet érdemel, hogy Kossuth miként karolta fel a fiatal tisztet és milyen harmonikus volt kettejük viszonya eleinte.
Életrajzukban felfedezhetőek párhuzamok. Mindketten elszegényedett nemesi családból származtak a Felvidékről, és azonos felekezetűek, evangélikusok voltak. Azonban különbözött az életpályájuk, a karakterük és a képzettségük, így nem is egyezhetett bizonyos dolgokban a véleményük.
Görgey még augusztus 9-én előresietett Aradra, hogy a hadi helyzetről tájékozódhasson. Aradon azonban sereget nem, csak a várőrséget és a Querlonde tartalékhadosztályát találta. Ezeken kívül katonaszökevények, Kossuth és a kormánytagok voltak még itt.[1]
A már tárgyalt események közben Haynau Görgey levonulása miatt megragadta a lehetőséget, hogy egyedül támadja meg a szegedi főhadsereget. Mivel délen a magyarok Kisteleknél győztek Jellacic ellen, attól tartott, hogy ha a bán nem kap segítséget, akkor a magyarok akár Titelt is elfoglalhatják, s akkor a Dunán túlra szorítják a horvát és szerb csapatokat. Ezen kívül aggasztotta az ostromlott Temesvár sorsa is. Július 21-24-én csapatai elhagyták Pestet, s három oszlopban közelítettek Szeged felé.[2] Dembinski, aki 1831-ben hadvezéri hírnevét akkori visszavonulásával szerezte, nem akart megütközni Haynauval, s augusztus 1-ről 2-re virradóra kiürítette Szegedet, és visszahúzódott a Tisza bal partjára.[3] Augusztus 5-én Szőregnél vívtak kisebb ütközetet, ahol Dembinski ismét meghátrált. A kormány többször is parancsba adta számára, hogy seregével Aradra vonuljon. Dembinski arra hivatkozott, hogy Kmety és Vécsey csapatait is csatlakoztatnia kell, ezért Temesvár felé vonult.[4] Ide augusztus 9-én érkezett demoralizált serege. Itt vette át a hadsereg főparancsnokságát Bem is. A magyar főhadsereg itt is veszített, vele a lehetőséget, hogy egy utolsó győzelmet arasson a császáriak felett. De ezt ekkor Görgey még nem tudta.[5]
(A cikk folytatódik.)
Görgey Ármin alezredes különítménye már két nappal az elvonulás megkezdése után, július 15-én elérte Vácot, ahol orosz lovasságba ütközött – mivel ekkorra Paszkievics tábornagy vezette főerők is elérték már a város környékét.[1] Görgey Ármin különítménye már Nagymaros és Verőce között az említett lovasokba botlott, akiket először Vácra vetette vissza, majd onnan kiszorította. Eközben a Nagysándor vezette I. hadtest is megérkezett. Az oroszok, erősítéseket kapva ellentámadást indítottak, de szerencsére a Leiningen-Westerburg Károly vezette III. hadtest is megérkezett, így a magyar haderő az oroszokat Dukára és a sződi szőlőkbe szorította. Még ezen a napon Poeltenberg Ernő VII. hadteste is Vácra ért.[2] Az orosz ellentámadást Zassz altábornagy[3] vezette, aki több rohammal is megpróbálkozott, mind sikertelenül zárult, mivel a magyar csapatok előnyösebb helyzetben, jobb állásokban védekezhettek. Zassz segítségére sietett Offenberg[4] is, de az ő csapatainak helyszínre érkezése sem változtatott a helyzeten, a támadások sikertelenek maradtak. Rüdiger is a helyszínre sietett, s vissza akarta vonni csapatait, akik annyira „belevetették magukat a harcba”, hogy csak a sötétség beálltával lehetett őket visszavonni. Az eset után Zasszt leváltották.[5] Görgey Artúr ezen a napon „talpon volt” – azaz sérülése miatt ekkor képes volt huzamosabb ideig lovon tartózkodni, s irányítani tudta csapatait – s az ágyúszóra rögvest Vácra sietett.[6] Az erőteljes orosz támadásból Görgey arra következtetett, hogy az oroszok hatalmas tartalékokkal rendelkeznek, és másnap valószínűleg meg is fogják támadni állásait. Úgy gondolta, két választása van: vagy megpróbálkozik az áttöréssel, vagy bevárja az orosz támadást. Mivel a hadtestek lefáradtak a kétnapos erőltetett menetben, valamint a tény, hogy élelemmel másnapra (július 16) sem rendelkezett, úgy döntött, hogy kivédi a másnapi támadást, így legalább a hadsereg ez idő alatt előteremthet magának legalább egynapnyi élelmet.(A cikk folytatódik.)
Az orosz csapatok 1849. június.15-én, valamint 17-19. között lépték át a magyar határt. Az észak-magyarországi csapatok élére ekkor került Józef Wysocki vezérőrnagy, aki a túlerő miatt „az egyetlen lehetséges taktikát alkalmazta az orosz áradattal szemben: időről időre megállította csapatait, s ezzel az orosz fővezért csapatai szétbontakoztatására kényszerítette, így lassította az előrenyomulását.”[1] Bár az utóvéd-ütközetekben sorra vereséget szenvedett, az intervenciós seregnek mégis két hétbe telt, mire elérték az Alföld északi részét. A kolera is kínozta az intervenciós sereget. A járvány, valamint élelmezési nehézségek miatt Paszkievics megállította az előrenyomulást, és egy hadtestet a Tiszántúlra küldött, élelemszerzésre. Emellett egy hadosztály megszállta a bányavárosokat, de Paszkievics maga egészen július 8-ig Miskolcon maradt, s csak a hónap közepén kezdett hadműveletekbe.[2] Görgey az első jelentést az orosz betörésről június 21-22. éjjelén kapta kézhez.[3] Ő azonban tájékozódni akart az ország többi hadseregének helyzetéről is, azok jelentése pedig a fővárosokba érkezett, így Görgeynek Budára kellett sietnie, annál is inkább, mert a jelentések megtekintése mellett feltett szándéka volt, hogy Kossuthot meggyőzze: ha a hírek igazak, akkor a végső harcot a Duna jobb partján kell megvívni. A fővezér és hadügyminiszter június 24-én ért Budára. Június 26-án vette kézhez Wysocki jelentését az oroszokkal való első összecsapásokról, valamint hírét vette, hogy Erdélybe is betörtek a szövetséges csapatok. „Magyarországot most már csak egy dolog menthette meg: a szövetséges csapatok legyőzése!” – vélte Görgey, valamint, hogy „Magyarország fönnállása már csak hetekre terjedhetett.”[4] Kossuth is aznap (június 26.) estére hívta össze a minisztertanácsot.[5] Ez volt az utolsó minisztertanács, amelyen Görgey, mint hadügyminiszter vett részt.[6] Az első teendő az Észak-Magyarországról és Erdélyből érkezett jelentések megvitatása volt. Azután Kossuth azt a kérdést, hogy mi legyen a kormánnyal, Görgeynek „szegezte”.[7] A hadügyminiszter a következőket javasolta: Az orosz veszedelem mértékét ismertessék a néppel már most, nehogy „mostani idő előtti diadalmámorában érje a leigáztatás szörnyű végzete.” A kormány nyilvánítsa magát „mozgónak”, és csatlakozzon a főhadsereghez, hogy „ezzel együtt álljék, vagy bukjék Magyarországért”. A kormány ismerje el, hogy az ország egyedül mindkét szövetséges haderőt megverni képtelen, és koncentráljanak Ausztriára, az oroszokat csak lassítsák, de békés módszerekkel („alkudozással”); minden haderőt vonjanak össze a Duna jobb partján az Ausztria elleni végső csapásra. Ha az alkudozás nem járna sikerrel, engedjék az oroszoknak, hogy megszállják az ország részeit. „Ha Magyarországnak el kell buknia az orosz és osztrák hadsereg egyesült támadásai alatt, végül is egészen mindegy, melyiknek esik áldozatul a kettő közül”, de, hogy melyiket éri az utolsó, elkeseredett csapás magyar részről, az már nem. Magyarország tehát mérjen „csapást csapásra egyedül Ausztria ellen, ameddig ezt az oroszok távoli volta még megengedi”, hiszen az ország alkotmányát Ausztria, és nem Oroszország támadta meg.[8] (A cikk a 'Tovább' után folytatódik.)
Ausztria az 1833-as münchengrätzi szerződés értelmében a birodalmat fenyegető veszély esetén számíthatott az orosz cár segítségére,[1] az osztrák kormányzat azonban elsősorban presztízsokokból ezt hosszú ideig nem akarta igénybe venni. 1849 márciusára nyilvánvalóvá vált, hogy a Habsburg vezetés egyedül nem lesz képes leverni a magyar ellenállást, így egyre többen vetették fel a segítségkérés lehetőségét főként a tavaszi hadjárat magyar sikerei miatt. Az orosz beavatkozást előkészítő tárgyalások március végén kezdődtek el, a hivatalos segítségkérés pedig április 21-én történt meg. A bécsi kormányzat néhány tízezer főnyi, osztrák parancsnokság alá kerülő orosz segéderő küldését kérte, „I. Miklós azonban úgy vélte, olyan erős hadsereggel kell fellépnie, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat”.[2] Ennek következtében a cár egy 200 000 fős hadsereget küldött „testvéröccse” megsegítésére, s további 80 000 katonát helyeztetett készültségbe. Ez összesen kb. az orosz hadsereg létszámának egynegyede volt.[3] A két uralkodó végül 1849. május. 21-én – Buda visszavételének napján – állapodott meg véglegesen az orosz beavatkozásról Varsóban.[4] Eszerint Panyutyin altábornagy[5] hadosztálya osztrák parancsnokság alá került, míg az orosz működési területen tevékenykedő osztrák csapatok orosz parancsnokság alá tartoztak. Megállapodtak abban is, hogy Oroszország nem tart igényt hadiköltségei megtérítésére, fegyverrel és lőszerrel maga látja el csapatait, Ausztriának csupán a csapatok élelemmel való látásáról kell gondoskodnia. A magyar felkelés leverése után az intervenciós sereg elhagyja az ország területét, Erdélyben és Galíciában azonban császári kérésre maradhatnak csapatok. A hadműveleteket június 17-én kellett megindítani.[6]
(A cikk a tovább - → - után folytatódik.)