Az összpontosítás: Komáromból Szeged

Az orosz csapatok 1849. június.15-én, valamint 17-19. között lépték át a magyar határt. Az észak-magyarországi csapatok élére ekkor került Józef Wysocki vezérőrnagy, aki a túlerő miatt „az egyetlen lehetséges taktikát alkalmazta az orosz áradattal szemben: időről időre megállította csapatait, s ezzel az orosz fővezért csapatai szétbontakoztatására kényszerítette, így lassította az előrenyomulását.”[1] Bár az utóvéd-ütközetekben sorra vereséget szenvedett, az intervenciós seregnek mégis két hétbe telt, mire elérték az Alföld északi részét. A kolera is kínozta az intervenciós sereget. A járvány, valamint élelmezési nehézségek miatt Paszkievics megállította az előrenyomulást, és egy hadtestet a Tiszántúlra küldött, élelemszerzésre. Emellett egy hadosztály megszállta a bányavárosokat, de Paszkievics maga egészen július 8-ig Miskolcon maradt, s csak a hónap közepén kezdett hadműveletekbe.[2] Görgey az első jelentést az orosz betörésről június 21-22. éjjelén kapta kézhez.[3] Ő azonban tájékozódni akart az ország többi hadseregének helyzetéről is, azok jelentése pedig a fővárosokba érkezett, így Görgeynek Budára kellett sietnie, annál is inkább, mert a jelentések megtekintése mellett feltett szándéka volt, hogy Kossuthot meggyőzze: ha a hírek igazak, akkor a végső harcot a Duna jobb partján kell megvívni. A fővezér és hadügyminiszter június 24-én ért Budára. Június 26-án vette kézhez Wysocki jelentését az oroszokkal való első összecsapásokról, valamint hírét vette, hogy Erdélybe is betörtek a szövetséges csapatok. „Magyarországot most már csak egy dolog menthette meg: a szövetséges csapatok legyőzése!” – vélte Görgey, valamint, hogy „Magyarország fönnállása már csak hetekre terjedhetett.”[4] Kossuth is aznap (június 26.) estére hívta össze a minisztertanácsot.[5] Ez volt az utolsó minisztertanács, amelyen Görgey, mint hadügyminiszter vett részt.[6] Az első teendő az Észak-Magyarországról és Erdélyből érkezett jelentések megvitatása volt. Azután Kossuth azt a kérdést, hogy mi legyen a kormánnyal, Görgeynek „szegezte”.[7] A hadügyminiszter a következőket javasolta: Az orosz veszedelem mértékét ismertessék a néppel már most, nehogy „mostani idő előtti diadalmámorában érje a leigáztatás szörnyű végzete.” A kormány nyilvánítsa magát „mozgónak”, és csatlakozzon a főhadsereghez, hogy „ezzel együtt álljék, vagy bukjék Magyarországért”. A kormány ismerje el, hogy az ország egyedül mindkét szövetséges haderőt megverni képtelen, és koncentráljanak Ausztriára, az oroszokat csak lassítsák, de békés módszerekkel („alkudozással”); minden haderőt vonjanak össze a Duna jobb partján az Ausztria elleni végső csapásra. Ha az alkudozás nem járna sikerrel, engedjék az oroszoknak, hogy megszállják az ország részeit. „Ha Magyarországnak el kell buknia az orosz és osztrák hadsereg egyesült támadásai alatt, végül is egészen mindegy, melyiknek esik áldozatul a kettő közül”, de, hogy melyiket éri az utolsó, elkeseredett csapás magyar részről, az már nem. Magyarország tehát mérjen „csapást csapásra egyedül Ausztria ellen, ameddig ezt az oroszok távoli volta még megengedi”, hiszen az ország alkotmányát Ausztria, és nem Oroszország támadta meg.[8] (A cikk a 'Tovább' után folytatódik.)

Az összpontosítás helye Komárom lett volna, ez pedig rendkívül jó tervnek ígérkezett, hiszen Komárom a Habsburg Birodalom egyik legjobb erődje volt. Ráadásul, amíg a magyar fősereg ott tartózkodott, a cs. kir. sereg sem mozdulhatott onnan, mivel akkor a  magyar haderő könnyedén megindulhatott volna Bécs felé.[9]

Görgey 27-én már Tatán tartózkodott, s ekkor vette hírét a Győr térségében készülő osztrák támadásnak.[10] Haynau ugyanis már 18-án elhatározta, hogy a Duna jobb partján mér döntő csapást a magyar haderőre.[11] Habár az osztrák – orosz haditerv a bal parti előretörést irányozta elő, Haynau az orosz késlekedés miatt szánta el magát saját terve véghezvitelében. Itt jobban ki tudta használni túlerejét, könnyebben és gyorsabban elérhette a fővárosokat, valamint felvehette a kapcsolatot a déli osztrák erőkkel is. Az átkelést a cs. kir. hadsereg 19-én kezdte meg, s 26-án már megkezdhették támadást.[12] Ezt az akciót Haynau 60 000 emberrel és 290 ágyúval indította meg. A támadás megkezdéseként a cs. kir. haderő Tétnél (Győrtől délre) átkelt a Rábán, és sikeresen elvágta a Kmety-hadosztályt Győrtől. Görgey tehát kénytelen volt újfent latba vetnie „saját személyi súlyát is.”[13] „A győri csata lényegében nem volt egyéb, mint Pöltenberg tizenkétezer főnyi hadtestének a hatszoros osztrák túlerő által való kimanőverezése, ami annál könnyebben történhetett meg, mert a győri védőállás déli része, Kmetty elszorítása következtében, már június 27-én fedetlenné vált.”[14]  Görgey június 28-án reggel érkezett Győrbe, és azonnal tájékoztatást kért. Megtudta, hogy Poeltemberg kiküldött egy hadosztályt Ménfő felé, hogy fedezze a balszárnyat. Ezt megtudván rögtön odasietett. A hadosztály már Szabadhegy felé hátrált, mikor ő odaért, így megparancsolta Poeltenbergnek, hogy vezesse embereit a komáromi úton az ún. Galamb-csárda mögé, mivel ez a visszavonulás veszélyeztette Poeltenberg vonalait.[15] Miközben ezt Poeltenberg végrehajtotta, Görgey maga a balszárnyat Hecsepusztára vezette. Ezután két oszlopba szervezte a visszavonulást Gönyűig, Ács felé. Időközben megérkezett Klapka tábornok is, aki a balszárnyat végül Győrszentmártonon keresztül Szentjánospusztára, Poeltenberg pedig a jobbszárnyat Gönyűre vezette. Görgey a lovassággal és egy üteggel fedezte az erők visszavonulását.[16] A cs. kir. erők vesztesége ezen a napon majdnem háromszáz fő volt.[17]

A Haynau által felvonultatott túlerőből Görgey arra következtetett, hogy addig, amíg az összpontosítás a Duna jobb partján végbe nem megy, minden döntő ütközet elől ki kell térni, és a komáromi elsáncolt táborba vonulni.[18] Június 29-én íródott levelében kéri Kossuthot, hogy a kormány egyesüljön Bemmel, valamint a többi seregekkel a Tisza mögött, őt és a főhadsereget pedig „hagyja magára” három államférfivel, akiknek megvan a joguk a hadseregnek szükséges „utalványokat” nyomtatni. Ha ebbe a kormány nem egyezik bele, úgy Görgey mást nem tud ajánlani, csak „Komáromot, s általában a kormányra nézve semmi más elhatározást, mint az élethalálrai harcot.”[19] Bayer ezredes, vezérkari főnök is értesítette Kossuthot még aznap este, s írta, hogy szerinte a cs. kir. erők hamar elfoglalhatják  a fővárosokat.[20] Ezt Kossuth egyelőre nem tartotta súlyosnak, és azt válaszolta, hogy a kormány a hadsereggel együtt hagyja majd el Pestet.[21] A fordulat Görgey és Ludvigh János kormánybiztos 29-i levelei következtében állt be, valamint azért, mert hír érkezett, hogy az orosz hadsereg már Nyíregyházánál áll. Ezeken kívül Wysocki is közölte: az orosz túlerő miatt nem mer megütközni, de Harsánynál tartja magát.

Ezen hírek miatt Kossuth minisztertanácsot hívott össze, meghívva a fővárosokban lévő, szolgálaton kívüli, vagy békebeosztáson lévő tábornokokat is. Görgey nem volt jelen. A minisztertanácson új haditervet fogadtak el, feladva a komáromi összpontosítás tervét. A terv szerint Bem, Görgey, és Wysocki csapatait Szegedre rendelik, Kmety hadosztályát pedig a Délvidékre indították. A haditervet Henrik Dembinski állította össze. Mivel Görgey nem volt jelen, a tervezetet egy háromfős küldöttség vitte Komáromba június 30-án.[22] Csány László, Aulich Lajos és Kiss Ernő voltak a küldöttség tagjai, akik szóban adták elő a főtábornoknak a határozatot. Görgey bízott Csányban és Aulichban, akiknek sikerült rávennie, hogy elálljon a komáromi összpontosítástól, és engedelmeskedjen a kormány rendelkezésének. A főhadsereg helyzete – Görgey leírása alapján – 1849. július.1-én a következő volt: a II., III., és VII. hadtestek a Komárom előtti elsáncolt táborban az I. hadtest Érsekújvárnál és a Nyitra mentén, a VII. hadtest portyázó különítménye Verebélyen és Nyitrán állt, Görgey Ármin portyázó különítménye pedig aznap indult vissza Komárom felé. Az elhelyezkedés miatt a levonulás július 3. előtt nem kezdődhetett meg.[23] Sajnos azonban egy félreértés történt. Görgey még június 30-án, a küldöttség érkezése előtt írt egy levelet, amiben leírja, hogy ő maga továbbra is Komáromnál összpontosítana minden erőt „Bem-, Vetter- és Kazinczyn kívül”.[24] Majd a küldöttség távozása után ismét üzent Kossuthnak, melyben leírja, hogy bár ez meggyőződése ellen való, engedelmeskedik a június 29-i minisztertanács döntésének.[25] A levelek azonban elkeveredtek, és nem megírásuk sorrendjében érkeztek Kossuthoz (így tehát azt kapta meg először, amelyikben továbbra is a komáromi összpontosítás tervét hangoztatta), aki nem nézte az iktatószámokat, ezért úgy hitte, hogy Görgey ellenáll a döntésnek, így őt leváltotta a főhadsereg éléről. Görgey helyére Mészáros Lázár altábornagyot nevezte ki.[26] A szegedi összpontosítás a lehető legrosszabb döntés volt: az oda-utat a csapatok nagy részének gyalog kellett megtennie, amivel kitették őket a szövetséges csapatok támadásainak. Szeged védelme problémás volt, hiszen a sáncrendszer még nem készült el, s 1849 nyarán végig nagyon meleg volt, így a folyók sem jelentettek leküzdhetetlen akadályt az ellenség számára.[27]

Harcok Komárom környékén

Miközben a magyar vezetésben ezek a változások mentek végbe, Haynau táborszernagy július 2-ára általános támadást rendelt el. Az osztrák fővezér célja az volt, hogy a magyarokat az elsáncolt tábor előtt döntő csatára kényszerítse – ha ez nem sikerül, úgy elvágja a jobb parti visszavonulás útját.[28] Azonban az elsáncolt tábort nem állt szándékában megtámadni, inkább be akarta zárni a honvédsereget oda, s egy hadtestet hátrahagyva a zömmel Buda felé nyomul.[29] A magyar védelem helyzete ekkor a következő volt: a VIII. hadtest négy zászlóalja a Monostoron lévő 1; 2; 3. számú védműveket és az azok előtti földsáncokat szállta meg. Poeltenberg VII. hadteste a 4; 5; 6; és 7. számú védműveket, a III. hadtest, Leiningennel az élen a 8; 9; 10. számú védműveket, a hídfőerődöt és a folyó partján lejjebb fekvő Ószőnyt szállta meg. Kászonyi II. hadteste képezte a tartalékot, így az a tábor belsejében helyezkedett el.[30] Az osztrák támadás kora reggel indult meg, Görgey csak a Monostorról hallatszódó ágyútűzből értesült a csata kezdetéről. Összetalálkozott Klapkával, akivel megállapodott, hogy Klapka a III. hadtest sávjába siet,  ott veszi át az irányítást, míg Görgey középen és a jobbszárnyon (a VII. hadtest és a komáromi várőrség sávjában) fog tevékenykedni[31]. A csata Leiningen hadtestének balszárnyán, Ószőny térségében kezdődött, ahol a III. hadtest lovassága több támadást is intézett Benedek Lajos dandárja ellen, de minduntalan visszaverték őket. Eközben a szélsőjobbszárnyon Schlik egy dandára elszigetelten előretört a Monostor felé. Ezt észrevéve Poeltenberg a VIII. és VII. hadtestek 4-4 zászlóaljával ellentámadást indított – ám az osztrákok ezt sikeresen visszaverték. Ekkorra jelent meg a csatatéren a fővezér.[32] Rögtön a Monostor felé indult. Útja közben megfigyelte, hogy az osztrákok Harkálypuszta előtt, és a Concó, valamint a Duna-menti „parti erdőnek ismert déli nyúlványa előtt is, tetemes erőket bontakoztat”.[33] Továbbá a tény, hogy az ellenség egyidejűleg több felől is előrenyomul a tábor felé, Görgey arra a következtetésre jutott, hogy védelembe kell helyezkedni, s úgy bevárni a támadást.

(Eredeti kép)

„De a Monostorhoz érve látnom kellett, hogy távollétem alatt itt, amint védekezési rendszabályaink bizonyították, az enyémmel ellentétes harcászati elképzelések váltak uralkodóvá.”- írja.[34] Azt látta ugyanis, hogy a Poeltenberg által kiküldött 8 zászlóalj teljesen fedezetlenül, tüzérségi támogatás nélkül áll a szőlők és az ácsi út között – az ellenség pedig lövi őket, a zászlóaljak pedig „sokat szenvednek, a szőlőkben lévők pedig (szélső jobbszárnyunk) már meg is hátráltak.”[35] A fővezér először megpróbálta őket szóval megállítani, s az osztrákokéhoz hasonló „legénykedésre” bírni őket. Lehetetlen volt őket megállítani, így a főparancsnok a legkeményebb eszközhöz, a kartácshoz akart nyúlni. Mivel azonban testvérét vélte felfedezni a megrohanók között, először el akart állni tervétől, de végül egy másik zászlóaljjal is beléjük lövetett. Ettől futásuk irányt változtatott, s egy huszárszázad visszakergette őket az előretolt sáncok felé.[36] Végül sikerült rendezni a megfutamodott zászlóaljakat. Ezután Görgey elhatározta, hogy visszaszerzi az elővédműveket. Két zászlóalj kapott parancsot a támadásra, amelyek teljesítették a kapott feladatot.[37] Ezután a fővezér gyorsan magához ragadta a kezdeményezést, s megtámadta az osztrák balszárnyat, s azt először kiűzte az ácsi erdőből, majd egészen a Concó mögé vetette azt vissza.[38]  Ekkor Schlik[39] segítséget kért a Panyutyin-hadosztálytól, amely rögtön meg is indult. Közben Poeltenberg megpróbálta elvágni a visszavonuló császáriak útját, de a beérkező orosz csapatok láttán felhagyott ezen szándékával – amit jól is tett, mert az éppen Harkálypuszta felé induló Simbschen-lovasdandár már Poeltenberget vághatta volna el. Az orosz tüzérek is lőni kezdték a huszárokat, akik az ellenséges tűz miatt, saját lovasütegük fedezete alatt visszavonultak. Panyutyin felállította csapatait, közben további osztrák csapatok érkeztek Görgey jobbszárnya ellen, aki arra a következtetésre jutott, hogy Klapka hamarosan megindíthatja rohamát Ószőny ellen. Hogy az ellenséget minél tovább lekösse, elhatározta, hogy hadának összevont lovasságával és két lovasüteggel Harkálypuszta felé rohamot indít. E rohamban három hadtest kb. 24 lovasszázada vett részt, mintegy 3000 huszár.[40] Görgey személyesen vezette a rohamot. A fővezér lehagyta huszárjait, s hamarosan észrevette, hogy ulánusok jönnek feléjük, akiket azonban sajátjai nem láthattak. Poeltenbergnek szólni nem tudott, lovast küldeni nem volt ideje. El kellett érnie, hogy huszárjai irányt változtassanak, kalapjával kezdett integetni. Ekkor erős ütést érzett. Tudta, hogy megsebesült. Mivel sebkötözésre nem volt idő, kalapját szorította a sebre. A huszárok rohamra indultak, Görgey pedig bekötöztette sebét – ám, mire ez a művelet sikerült, a roham megtört, a huszárok visszafelé nyargaltak. Néhányan ugyan megpróbálták megállítani őket, egy-egy csoport újra rohamra is indult, de a többiek visszavonulása őket is meghátrálásra késztette.[41] A fővezér arra a következtetésre jutott, hogy az ellenség erőket von el a jobbszárnyáról, így a Klapka által vezetett balszárny sikerrel visszavívhatja Ószőnyt. Ezért Görgey utasította Poeltenberget még egy roham indítására, de mivel észlelte, hogy az ellenséges lovasság is visszavonul, végül nem hajtották végre. A főtábornok további támadások végrehajtását szükségtelennek ítélte, s a jobbszárny csapatait a sáncok mögé rendelte vissza.[42]

A 2. komáromi csata Than Mór festményén.

Délután 4-5 között a III. hadtest csapatai, 3 roham után visszafoglalták Ószőnyt az ellenségtől. A küzdelem este 8 órára ért véget, Görgey ereje is eddig tartott. Sérülése[43] igen súlyos volt (egy gránátszilánk az agyvelejéig felhasította koponyáját), aminek következtében elájult, s legközelebb július 4-én tért magához.[44] „A siker imponáló volt. A kb. 32 000 főnyi, 129 löveggel rendelkező magyar sereg visszaverte Haynau 168 löveggel rendelkező, kb. 45 000 katonájának támadását.”[45]

Július 2-án érkezett Komáromba Mészáros Lázár altábornagy futára, aki Görgey leváltását és Mészáros kinevezéséről szóló kormányrendeletet hozta.[46] Klapka, mint rangidős tiszt, átvette az ügyek irányítását a sebesült Görgeytől, meg akarta őrizni a hadsereg egységét, ezért július 4-re tiszti gyűlést hívott össze a 8. számú erődhöz.[47] Itt ismertette velük az összpontosítás tervét, valamint Görgey leváltását. A tisztek azonban elérték, hogy határozat készüljön arról, hogy Görgeyt legalább a komáromi erők élén hagyják meg. A határozatot Klapka és Nagysándor vitte a fővárosokba.[48] A határozatban nem emelnek kifogást Mészáros Lázár ellen, de kijelentik, hogy minden bizalmuk Görgeyben van, aki nehéz időkben osztozott az emberek sorsában.[49] Július 5-én tért vissza a tiszti küldöttség, amely egy levelet hozott a fővezérnek: szabadon választhatott, hogy vagy a hadügyminiszterségről, vagy a fővezérségről köszön le. Mivel a tisztek belé hatalmas bizodalmat tápláltak, így Görgey a hadügyminiszterségről való lemondás mellett döntött.[50] Július 6-án haditanácsot tartottak Komáromban, amelyen Görgey is részt vett. Az ő javaslatára tűzték ki az áttörés napját július 9-ére. Klapka azonban egy Kossuthtól kapott levél hatására 7-én az I. hadtestet elindította Pest felé – mire Görgey lemondott, de tisztjeinek kérésére ezt végül visszavonta.[51] Görgey Klapka Györgyöt kérte fel a támadásra, aki elvállalta a feladatot. Ugyanekkor minden tiszttel egyenként megígértette, hogy győzelem, vagy kudarc esetén is megpróbálják a déli összpontosítást.[52] A hadtestparancsnokok elérték az I. hadtest visszahívását, s hogy mégis támadjanak 9-én – de Klapka, hogy elaltassa az ellenség figyelmét, végül nem 9-én, hanem 11-én támadott. A terv szerint a három elvonulásra kijelölt hadtest (I., III., VII.), valamint a Komáromban maradó két hadtest (II., VIII.) mozgósítható részével megtámadja a félkörben elhelyezkedő cs. kir. seregeket, s visszaszerzi a Concó partját Nagyigmándig[53]. Ezután a maradásra kijelölt hadtestek harcolva visszavonultak volna a táborba. Ekkorra az I. hadtest is beérkezett, így a számarányok a magyar félnek kedveztek, mivel Haynau saját III. hadtestét ekkorra a fővárosok felé tolta el. A VII. hadtest a magyar jobbszárnyon többször is megpróbálta áttörni az ácsi erdő felől a cs. kir. vonalakat, de minduntalan sikertelenül zárultak kísérletei. Mivel Nagysándor I. hadteste, illetve a középhadat és a jobbszárnyat összekötő lovasság nem mutatott túlzott aktivitást, sem Leiningen, aki Nagyigmánd felé támadott, sem pedig Poeltenberg nem tudtak áttörni, így a magyar sereg délután 5 óra tájban kénytelen volt az elsáncolt táborba visszahúzódni.[54] „Nem maradt más hátra, mint az elvonulás Szeged felé, a Duna balpartján. A csatát követő napon július 12-én indult el az elővéd, Görgey Ármin dandára, ezt követték az éj folyamán Nagy-Sándor, Leiningen és Pöltenberg hadtestei”, s a három hadtest elindult Vác felé.[55]