A fegyverletétel

Görgey még augusztus 9-én előresietett Aradra, hogy a hadi helyzetről tájékozódhasson. Aradon azonban sereget nem, csak a várőrséget és a Querlonde tartalékhadosztályát találta. Ezeken kívül katonaszökevények, Kossuth és a kormánytagok voltak még itt.[1]

A már tárgyalt események közben Haynau Görgey levonulása miatt megragadta a lehetőséget, hogy egyedül támadja meg a szegedi főhadsereget. Mivel délen a magyarok Kisteleknél győztek Jellacic ellen, attól tartott, hogy ha a bán nem kap segítséget, akkor a magyarok akár Titelt is elfoglalhatják, s akkor a Dunán túlra szorítják a horvát és szerb csapatokat. Ezen kívül aggasztotta az ostromlott Temesvár sorsa is. Július 21-24-én csapatai elhagyták Pestet, s három oszlopban közelítettek Szeged felé.[2] Dembinski, aki 1831-ben hadvezéri hírnevét akkori visszavonulásával szerezte, nem akart megütközni Haynauval, s augusztus 1-ről 2-re virradóra kiürítette Szegedet, és visszahúzódott a Tisza bal partjára.[3] Augusztus 5-én Szőregnél vívtak kisebb ütközetet, ahol Dembinski ismét meghátrált. A kormány többször is parancsba adta számára, hogy seregével Aradra vonuljon. Dembinski arra hivatkozott, hogy Kmety és Vécsey csapatait is csatlakoztatnia kell, ezért Temesvár felé vonult.[4] Ide augusztus 9-én érkezett demoralizált serege. Itt vette át a hadsereg főparancsnokságát Bem is. A magyar főhadsereg itt is veszített, vele a lehetőséget, hogy egy utolsó győzelmet arasson a császáriak felett. De ezt ekkor Görgey még nem tudta.[5]

(A cikk folytatódik.)

Görgey egyáltalán azt az információt, hogy Dembinski nem Aradra, hanem Temesvárra vonult, csak Aradon kapta meg. Úgy gondolta, hogy jelen helyzetben az ő hadseregének is Temesvárra kell vonulnia, hogy egyesülhessen a főhadsereggel. Ezért Nagysándor I. hadteste már augusztus 10-én elindult, s aznap Vingáig kellett volna mennie. A hadzöm csak 10-én ért Aradra, így annak 11-én kellett volna követnie Nagysándort, és 12-én egyesülhetett volna a temesvári főhadsereggel.[6]

Még 10-én azonban Nagysándor jelentette, hogy ellenséget észle, és hogy Dembinski valószínűleg a csatát elveszítette. Görgey azt válaszolta, hogy fogadja el a csatát. Nem sokkal később újabb jelentés futott be az I. hadtesttől, melyben a hadtestparancsnok a bekerítésének eshetőségéről írt. Ezért Görgey rögtön elindult a csata helyszíne felé, de mire odaért, Nagysándort már visszavonulóban találta.[7] Ekkor kapta Kossuth meghívását az aznap esti minisztertanácsra.[8] Mivel a visszavonulást Görgey szabad szemmel láthatta, viszont meg nem állíthatta, így arra „emlékeztette” Nagysándort, hogy tartsa meg Újaradot. Tekintve, hogy az ellenség Temesvárnak háttal állt, és Arad ellen támadni képes volt, Görgeyben egyre biztosabban élt a meggyőződés, hogy Dembinskit meghátrálásra késztették.[9]

Viszont Kossuth a minisztertanácsot azzal kezdte, hogy biztos forrásai vannak róla: Temesvárnál a főhadsereg győzött. Ezt az információt két, Dembinski hadseregéből származó sebesült honvédtiszt mondta el, akik akkor sebesültek meg, mikor Bem átvette a főparancsnokságot. Ők a csata végéig nem tartózkodtak a helyszínen, de Bem ellentámadásakor még ott voltak, s a kedvező fordulat miatt biztosak lehettek a győzelemben. Görgey ezt a történetet megcáfolta az I. hadtest ellen támadólag fellépő osztrák csapatok jelenlétével. De ha mégis így van – tette hozzá – akkor az I. hadtestet támadó osztrák haderőt szétverik, mert egyébként is egyesülni szándékozik a főhadsereggel. A fővezérségről szólt a minisztertanács első része. Itt Görgey is megtudta, hogy Kossuth már kinevezte Bemet. Végül, hogy a kormány és Görgey közt lévő feszültségeket elhárítsák, megpróbálták Görgeyt rávenni egy nyilatkozattételre, de ő ezt elutasította.[10] Ezen kívül a minisztertanács még az orosz cári család egy tagjának is fel kívánta ajánlani a Szent Koronát, az 1848. áprilisi törvények biztosításának fejében. Mindemellett a Ferenc Józseffel való megegyezés is szóba került: visszavonták volna a Függetlenségi Nyilatkozatot. Megállapodtak abban is, hogy ha a cár nem hajlandó a császár felé közvetíteni, úgy hajlandók letenni a fegyvert az oroszok előtt.[11]

Az esti órákban Kossuth egy négyszemközti beszélgetésre hívta Görgeyt, hogy még egyszer, utoljára beszéljenek.[12] Görgey azt hitte, hogy a fővezérválasztás eredményeit kívánja vele Kossuth megosztani, de tévedett. (Azt, hogy a minisztertanács végül őt választotta meg, elmondása szerint csak Karintiában tudta meg.) Kossuth a múltról kezdett beszélni, megpróbálta kifürkészni Görgey céljait. Először azt kérdezte, mit tenne, ha Bem lenne a fővezér? Ő erre azt felelte, hogy leköszönne, mivel nem-magyar embernek adni a fővezérletet ebben a pillanatban veszélyes, mivel félő, hogy a háború végeztével csak személyes célok kerülnek előtérbe, nem pedig nemzetiek. Ezután Kossuth megkérdezte, mit tenne, ha a temesvári győzelem híre igaznak bizonyulna? Azt felelte, hogy akkor „minden erejével” támadni fog, de „csakis az osztrákok ellen.”[13]

„ - És ha Temesvárnál az osztrákok győztek? – kérdezte utoljára Kossuth.

- Akkor leteszem a fegyvert – volt rá a válaszom.

- Én pedig főbe lövöm magamat! – mondta Kossuth.”[14]

Néhány órával később Görgey megkapta Guyon jelentését a temesvári csatavesztésről, és arról, hogy a sereg „tökéletesen szét van esve”.[15] A vereség után mindenki úgy vélte, hogy a további ellenállás feltételei nem adottak. Görgey hadserege (az egyetlen harcképes alakulat) ekkor kb. 30 000 főt számlált, ebből kb. 5 000 fegyvertelen újonc. 144 lövegük volt, csövenként 200 lőszerrel, a gyalogságnak pedig puskánként másfél tölténye volt. Ezen kívül még ott volt Kazinczy Lajos kb. 7500 embere Nagybányán, az észak-erdélyi csapatok Kolozsvárnál, a dél-erdélyiek Dévánál, és Lugoson a főhadsereg romjai. Ezek közül csak a dévai csapatokkal lehetett harc nélkül felvenni a kapcsolatot, a többihez át kellett verekedni magukat a túlerőben lévő ellenség vonalain – Klapka György komáromi seregéről nem is beszélve.[16]

Miután Görgey megkapta a vesztes csatáról szóló jelentést, elhatározta, hogy saját hadseregével leteszi a fegyvert. Ezért írásban felszólította a kormányzót a lemondásra, és hogy adja át neki a főhatalmat. Kossuthtól azonban egy hivatalos okiratot kapott az ő fővezéri kinevezéséről. Ezért megkérte Csány közlekedési minisztert, hogy vegye rá Kossuthtot a leköszönésre. Ennek a kérésnek a miniszter eleget tett, s másnap, augusztus 11-én délben a leköszönésről szóló okiratot meg is kapta.[17]

Görgey a leköszönő okirat után kiáltványt fogalmazott meg. Ebben közölte, hogy ideiglenesen a polgári és katonai főhatalmat átveszi, valamint, hogy igyekszik mindent megtenni a hazáért, de úgy, hogy „a már annyira megfeszített áldozatok megkönnyíttessenek, az üldözések, kegyetlenkedések és gyilkosságok megszüntessenek.”  Emellett békére intette a polgári lakosságot, kérte őket, hogy ne álljanak ellen a megszállóknak.[18] Miután megkapta a kormány leköszönéséről szóló iratot, levelet írt Rüdigernek, amelyben közölte, hogy  a kormány lemondott, és hogy a hatalmat neki adták át. Kész volt feltétel nélkül letenni a fegyvert. Kérte, hogy a korábban osztrák szolgálatban lévő tisztek érdekében a cár járjon közben. Kikötötte, hogy a fegyverletétel csak az orosz hadsereg előtt menjen végbe, ehhez pedig megadta a hadsereg tervezett útvonalát, hogy az oroszok közéjük és az osztrákok közé húzódhassanak, valamint, hogy ő az osztrák támadásokat visszaveri, s Nagyvárad felé húzódik majd vissza.[19]

Ezután haditanácsot hívott össze, ahol felolvasta a levél tartalmát, és kérte a tiszteket, hozzanak döntést a fegyverletétel ügyében. A tanácskozást „személyes jelenlétének súlyával” sem zavarta. Eközben elküldte a levelet Rüdigernek, három hadikövettel. A haditanács a határozatot elfogadta, annál is inkább, mert tudták, hogy Haynau már működése kezdete óta igen véresen tevékenykedik.[20]

Az I. hadtest még 10-én megütközött Haynauval, így nyilvánvaló vált az is, hogy az osztrák főhadsereg is bármikor Arad alá érhet. Hamarosan megjött az orosz válasz is, amelyben tájékoztatták a magyar vezetést: Oroszország nem lép diplomáciai összeköttetésbe Magyarországgal.[21] Így augusztus 11-ről 12-re virradó éjszaka Görgey csapatait Világos felé indította, ahová 12-én meg is érkeztek, s 13-ig ott is maradtak. Közben megérkeztek az első orosz előcsapatok, akik jelentették a visszatérő hadikövetek társaságában, hogy Rüdiger elválasztotta őket az osztrákoktól saját előcsapataival. Augusztus 12-én – tartva a zendülésről – a táboron végiglovagolva Görgey tájékoztatta a legénységet a megadás szándékáról. 12-ről 13-ra virradó éjszakán megérkezett a táborba az orosz vezérkari főnök, hogy megbeszéljék a fegyverletétel helyszínét. Ezen a megbeszélésen a szőlősi síkban állapodtak meg.[22] Amikor az orosz tiszt megérkezett, Görgey aludt. A találkozó végén a magyar főparancsnok az orosz tisztnek adta szablyáját.[23]

Augusztus 13-án végül a magyar sereg a megbeszélt helyre érkezett. Rüdiger gróf tisztelettel bánt Görgeyvel, amivel kiváltotta a legénység tetszését. A délutáni órákban megtörtént a fegyverletétel, igen lassan. „A felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette a csapatok menetét. Aztán meg nem is volt többé nekik miért sietni.”[24] Rüdiger gróf segédtisztje is leírta a szomorú eseményt: „Az ember nem nézhette közönyösen ezeket a katonákat, akik arcukon halálos kétségbeeséssel rakták le számukra nemegyszer győzelmet hozó fegyverüket, és megcsókolták zászlójukat, melyektől örökre megváltak.”[25]

A tábornokok számára Rüdiger gróf másnap díszbeszédet adott, majd innen Görgeyt Paszkievics főhadiszállására kísértette. Itt tudta meg Görgey azt is, hogy az orosz fővezér a tisztjei életét nem, csak az övét tudja garantálni. A legénységet végül Gyulára szállították, ahol átadták őket az osztrákoknak augusztus 23-án. Azzal, hogy Görgey seregei augusztus 13-án letette a fegyvert, a szabadságharc katonai értelemben véget ért. Ezt a példát követte hamarosan a többi, még fegyverben lévő hadosztály. Legutoljára Komárom erődje adta meg magát Haynaunak október 2-4 közt.[26]

Összegzés

Görgey Artúr nyári hadjárata a zseniális hadvezetés ellenére sem volt képes megváltoztatni az erőviszonyokat. Ezzel együtt azonban 1849 júliusában megakadályozta a kapcsolatfelvételt az osztrák és orosz erők között. A feldunai hadsereget Debrecenen kívül nem érte katasztrofális vereség, a csapatok pedig képesek voltak rendezetten elhagyni a csatateret.

Ausztria az orosz segítség nélkül képtelen lett volna legyőzni a magyar ellenállást.[27] „Haynau főserege az 1849. nyári hadjáratban minden csatáját úgy nyerte meg, hogx az oldalán harcolt egy 12 000 főnyi orosz hadosztály.”[28]

A július 12. estéjén megkezdődő út „talán legragyogóbb bizonyítéka Görgey kivételes vezéri képességeinek.”[29] Görgey hadjárata ideje alatt távol tartotta az oroszokat a főhadszíntértől, emellett veszélyeztette azok utánpótlási vonalait. Eközben lekötötte saját csapatainak négyszeresét, az orosz erők kb. egyharmadát. A nyári hadjárat idején a három hadtest 8 csatát vívott és csak egyet vesztett el.[30]

Mégis, Görgey Artúrt Kossuth Lajos viddini levelének következtében árulónak bélyegezték. Ennek oka lehetett az is, hogy ő amnesztiát kapott, míg sok tábornoktársát halálra ítélték. Mára azonban ez a vád nem állja meg a helyét. Ma már a tények alapján ítélik meg Görgey hadvezéri működését.[31] Ezért manapság „a jeles hadvezér végre elfoglalhatta a nemzeti panteonban azt a helyet, amely a polgári átalakulás más nagyjai mellett megilleti.”[32]

Irodalom (A cikksorozat egészére értve.)

Források:

Az 1849-es cári intervenció Magyarországon (Szerk.: Vadász Sándor). Korona Kiadó, Bp; 2001.

A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról. (Szerk.: Katona Tamás) Európa Könyvkiadó, Bp; 1988.

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. II. kötet. Európa Könyvkiadó, Bp; 1988.

Kossuth Lajos és Görgei Artúr levelezése, 1848-1849. (Szerk.: Hermann Róbert). Osiris Kiadó, Bp; 2001.

Görgey István: 1848-1849-ből. III. kötet. Bp; 1885-1888.

Feldolgozások:

1848-1849 A forradalom és szabadságharc képes története. (Szerk.: Hermann Róbert). Tóth Könyvkereskedés, 2009.

A szabadságharc katonai története – Pákozdtól Világosig 1848-1849. (Szerk.: Bona Gábor) Zrínyi Kiadó, 1998.

Alekszandr Petrovics Scserbatov: Paszkievics Magyarországon. Európa Könyvkiadó, Bp; 1984.

Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-1849. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp; 1987.

Hahner Péter: A szent szövetségi rendszer: Megújuló nemzetközi kapcsolatok 1815-1848. In: Rubicon, 2011/3-4.

Hermann Róbert: 1848-1849 A szabadságharc hadtörténete. Korona Kiadó, 2001.

Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Zrínyi Kiadó, Bp; 2004.

Hermann Róbert: 1848-1849 legendái. In: Rubicon, 2012/4-5.

Hermann Róbert: Az orosz intervenció. In: Rubicon, 2011/5.

Hermann Róbert: Egy mítosz születése: Áruló volt-e Görgei? In: Rubicon, 2011/9-10.

Ivan Ivanovics Oreusz: Oroszország háborúja a magyarok ellen 1849-ben. Balassi Kiadó, Bp; 2002.

Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent világszabadság!” – A negyvennyolcad honvéd hadsereg katonaforradalmárai. Magvető kiadó, Bp; 1979.

Pethő Sándor: Görgey Artur. Attraktor könyvkiadó, Máriabesenyő-Gödöllő, 2006.

Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban. Magvető Könyvkiadó, Bp; 1984.